Vidékről, egy bányászvárosból indultam, még abban a korban, amikor Budapest valóban messze volt. A száztíz kilométer tényleges távolságot jelentett, egy híres ember telefonszáma pedig sokszor komolyabb zsákmánynak számított, mint manapság egy exkluzív interjú. Nem volt AI, okostelefon és internet sem. Sőt, amikor elkezdtem riporterkedni, még számítógép sem. Kézzel írott cikkeket vittem be a szerkesztőségekbe, ahol a gépíró kisasszonyok azokat begépelték. Ismerősök, támogató keresztapák nélkül indultam útnak. Az utcáról bekopogva jutottam be minden szerkesztőségbe és a legnagyobb médiumok szavaztak bizalmat.
KEZDETEK
A csillogó szemű kisfiú
Gyerekkoromban sokszor elképzeltem, milyen lehet közelről ismerni azokat az embereket, akiket mindenki más csak a televízióból lát. Arra voltam kíváncsi, mit tudnak ők, amitől százezrek figyelnek rájuk. Mi van bennük, amitől valaki énekesből sztár, színészből legenda, egy ismeretlen emberből pedig egyszer csak olyan valaki lesz, akire egy egész ország kíváncsi.
Tizenkét éves voltam, amikor úgy döntöttem, megkérdezem őket. Eleinte még csak diktafonom sem volt.
Valami mégis sokkal fontosabb volt minden technikai eszköznél. Oda mertem menni, meg mertem szólítani a nagy művészembereket, még a rettegett hírében álló karaktereket is.
Talán tényleg volt valami népmesei abban a gyerekben, aki vidékről, csillogó szemmel indult el a híres emberek felé. Az én hamuban sült pogácsám a kíváncsiság volt. Meg az a különös bizonyosság, hogy oda lehet menni bárkihez, ha valóban érdekel, amit mondani tud.
Tizenöt évesen már egyedül jártam Budapestre, szerkesztőségekbe, rádiókba, lemezkiadókhoz, művészekhez. Emlékszem, utcai telefonfülkékből hívogattam a nagy nehezen kinyomozott telefonszámokat és mindenkivel egyeztettem.
A kapcsolataimat egyenként építettem fel, telefonhívásokkal, személyes találkozásokkal, várakozással a művészbejáróknál, rengeteg munkával és még több kérdéssel.
BIZALOM
Empátia nélkül nem sikerült volna
Korán eldöntöttem, hogy igazán jó kérdező szeretnék lenni. Olyan riporter, akinek az emberek elmondanak valamit abból is, amit egy szokványos interjúban magukban tartanának. Végigjártam a magyar sajtó szinte valamennyi fontos műhelyét és műfaját. Napilapok, hetilapok, magazinok, rádió, televízió, könyvkiadás következett, újságíróként, szerkesztőként, majd felelős szerkesztőként. Ott tanultam meg, minek a hatására lapoz tovább valaki és miért marad hosszabban velünk. A kétezres évek magyar szórakoztatóiparának sűrűjében dolgoztam. A kereskedelmi televíziózás nagy korszakában a legismertebb művészek, zenészek, színészek, televíziós személyiségek, sportolók és közéleti szereplők közül rengetegen ültek velem szemben. Sokukat gyerekkorom óta ismerem. Voltak, akikből később barát lett, másokból könyvfőhős, megint másokkal évtizedeken át újra és újra leültünk beszélgetni.
A pályám során végig azt tapasztaltam, hogy a bizalom sokkal messzebbre visz bármilyen névjegykártyánál. A kapcsolatrendszerem is ebből nőtt ki. Megszólítottam az embereket, figyeltem rájuk, tiszteletben tartottam, amit rám bíztak, aztán ajánlottak egymásnak. Így jutottam el a vidéki szerkesztőségből Magyarország legnagyobb médiaműhelyeibe. A bizalomépítő képesség már gyerekként meghatározta a pályámat. És az empátia is.
SZELLEMÍRÁS
A magazinoktól a könyvekig
Huszonkét éve kezdtem szellemíróként dolgozni. Ez a munka új szintre vitte mindazt, amit újságíróként addig megtanultam az emberekről. Egy interjú néhány órára nyitja ki valakinek az életét. Egy életrajzi könyv hónapokra vagy évekre.
Ilyenkor már együtt utazunk, családi fényképeket nézünk, régi történetekhez térünk vissza, olykor hajnalig beszélgetünk. Az ember egy idő után olyan részleteket is elmesél, amelyeket hosszú éveken át őrzött magában. A borítón aztán rendszerint a főhős neve áll. Az én feladatom az, hogy az olvasó végig az ő hangját hallja. Több mint 120 könyv született így a munkámból. Sztárkönyvek, memoárok, életrajzok, vállalkozói történetek, cégtörténetek és egészen személyes családi kötetek. A kétezres években olyan könyveken dolgoztam, amelyek több tízezres példányszámokban kerültek az olvasókhoz, egyes sorozatok nyolcvanezernél is több példányban fogytak.
A szellemírás során váltam igazán bizalmi emberré. A magyar szórakoztatóipar olyan rétegeibe is belátok, amelyek többnyire rejtve maradnak a közönség előtt. Ennek éppen az ad értéket, hogy ott is maradnak. A bizalom nálam munkaeszköz, szakmai tőke és emberi ügy egyszerre.
SLÁGER FM
Én gyártom az országban a legtöbb podcastot
Gyakran kérdezem esténként a vendégeimtől az éterben a Sláger FM csapatának tagjaként, hogy meg lehet-e szokni bizonyos dolgokat az életben. Lehet-e természetesnek venni olyan kiváltságos helyzeteket, amelyek egyébként nem azok?
A legtöbbször azt a választ kapom a mikrofon másik oldaláról, hogy nem lehet megszokni. És addig lehet valamit igazán jól csinálni – hittel, szenvedéllyel –, amíg nem válik rutinszerűvé az a bizonyos kiváltság.
Már értem, miről beszélnek. Mert én sem veszem természetesnek azt a kiváltságot, hogy immáron 5 éve minden este megszólalhatok az éterben.
Amióta beléptem a Sláger FM ajtaján, adásban vagyok. Egyszer sem volt szünnapom. És azért sem fáradok el, mert előtte meg hosszú-hosszú évekig azon keseregtem, miért nem én vagyok ott az esti sávokban…
Hazaértem. Megtaláltam azt a műfajt a rádiózáson belül, ami igazán az enyém, s amit egyben a legszabadabb rádiós műfajnak tartok: az esti beszélgetések világát.
Talán épp emiatt van az, hogy ugyanazzal az izgalommal megyek a stúdióba és ugyanazzal a kíváncsisággal fordulok az aktuális vendégem felé, mint a legelső napon. A Sláger FM szerkesztőségének hihetetlenül jó energiája pedig már csak hab a tortán. Ha létezik „jó energia”, akkor abban a stúdióban tényleg az van, mert oda minden vendég szeret bejönni.
Időnként megkérdezik, hogy bírom ezt a tempót? Egyszerű a válasz: amit igazán szenvedéllyel szeret az ember, az nem munka. Nekem a rádiózás nem munka. Inkább szerelem.
Aztán azzal a kérdéssel is gyakran megtalálnak, hogy nekem, aki egész életét a mélyinterjúknak szentelte, miért nincsen saját podcast csatornám? Miért nem gyártok saját videós, illetve audio tartalmakat, amikor mindenki azt csinálja?
Talán pont azért, mert mindenki hirtelen riporternek, meg kérdezőnek kezdte el érezni magát. Nekem meg ez a hivatásom, már három évtizede.
Meg egyébként is: nálam több podcastot szerintem ember nem gyárt. Minden nap születik új tartalom. És mennyivel elegánsabb mindezt egy menő branddel, a hallgatók által valóban szeretett rádióállomáson tenni!
Pont ezért nem lehet megszokni és nem lehet természetesnek venni, mert ez ajándék.
MA
Változatlanul kíváncsi vagyok az emberekre
Sokféle titulust lehet a nevem mellé írni. Könyvíró, szellemíró, életrajzíró, újságíró, szerkesztő, rádiós műsorvezető, médiaszakember. Mindegyik igaz, és mindegyik ugyanabból a tulajdonságból nőtt ki. Kíváncsi vagyok az emberekre.
Arra a mondatra, amelyet még valahogy pontosabban el lehet mondani. Arra az emlékre, amely egy jó kérdéstől újra előkerül. Arra az emberre, akit egy ismert név, egy titulus, egy vállalat vagy egy művészi pálya mögött találok.
Tizenkét évesen ezért vártam Sas Józsefet a művészbejárónál. Ez vitt a napilapoktól a magazinokig, a rádióstúdióktól a könyvekig, vidékről Budapestig, majd olyan ajtók mögé, amelyekhez az évek során bizalmat kaptam.
Tulajdonképpen azóta is ugyanazt csinálom.
Odaülök valakivel szemben, figyelek, és kérdezek.